EROTIKUS ELBESZÉLÉS

     

Tamás-Tarr Melinda

NŐM A TAVASZBAN*…

 

 

    Régen volt… Még ifjúkori élményeim gyakran fel-felvillanó emlékei közül ez a legerősebb…

   Csodálatas budapesti tavasz volt… 17 éves voltam, ártatlan srác. Ilyenkor, ha erre gondolok, mindig felébred bennem valami vágy… mondhatnám inkább: érzékiség…

Kamaszkorban ez különösen erős volt: a felnőttéválás elmaradhatatlan s tagadhatatlan tünete. Örökké fantáziáltam… Azt hittem, hogy nem normális: a legfurcsább erotikus képek rohanták meg képzeletemet… Az volt az érzésem, hogy nem élem túl… S akkor, ebben a felajzott állapotban láttam egy lányt a városligeti parkban… Szép formás,  nyúlánk, fehér bőrű, fekete hajú… Olyan volt mint egy csodálatos szobor. Róla, az elérhetetlenről álmodoztam, róla fantáziáltam…

   Elképzeltem magam előtt áttetsző ruhában, domborulatait csak éppen sejteni lehetett. Majd egyre merészebb képek tolultak szemem elé, már-már megfoghatónak, tapinthatónak tűnt fel előttem teljes valóságában: így aztán elérkeztem ahhoz a pillanathoz, hogy levetkőztettem  álmaim és vágyaim hölgyét… S azóta csak így láttam mindig magam előtt: két szabályosan formás keblekkel, amelyeken mint étvágygerjesztő érett cseresznyék meredeztek kihívóan, csalogatóan mellbimbói, harmonikus, lapos öle, mint egy svájci völgy, amelynek közepén egy ici-pici kis gödröcske, gyönyörű hosszú lábain, lélegzetet elállító combokról felfelé kúszó  harisnyatartó a völgy alján bekerített egy észtbolydítóan étvágygerjesztő sötét oázist…  Eleinte, mint egy mesterszobrász jól sikerült művének elkészültekor csak csodáltam, bámultam az általam elképzelt aktját. Még gondolatban sem mertem hozzáérni. Már maga a képzeletbeli látványa mérhetetlen nagy gyönyört jelentett nekem. De végül ez nem volt már elegendő, egyre nagyobb izgalom, egyre nagyobb kielégülés után vágytam, s egyre mohóbban. S akkor elkezdtem gondolataimban simogatni, majd csókolgatni mindenütt, ahol csak értem, s végül magamévá tettem…

   A pillanatnyi önkielégülés után rádöbbentem, hogy mennyire vágyom igazán e nő után: a valóságban! Azon morfondíroztam, milyen módon szólíthatnám meg, hogyan ismerhetném meg személyesen és közelebbről… De sajnos nem jutott eszembe semmi elfogadható kifogás, hogy a közelébe férkőzhettem volna. Elhatároztam, akármi is lesz, megszólítom! Már napok óta, ugyanabban az órában, délután négykor kirohantam a parkba, hogy láthassam, s odamehessek hozzá. De nem jött el. Másnap, meg azután és az elkövetkezendő napokban sem láttam. Gondolataimban megformázott aktja mindig ott lebegett előttem, egyre vadabb és vadabb fantáziájú erotikus képek jelentek meg előttem, már-már a téboly határán éreztem magam… S ebben a lelkiállapotomban egyszer csak egyik barátom az iskola után félrevont, s ezt mondta nekem:

   - Idefigyelj haver, ismerek egy bomba nőt! Szuperklasszis csaj! Bemutatlak neki, ha akarod!

   - Nem, nem érdekel… - válaszoltam, s álmom hölgyére gondoltam.

   - Ne marháskodj, meglátod nem bánod meg! Gyere ma délután háromkor a Visegrádi u. 18 szám alá. Ott várlak.

   Birizgálta a fantáziámat, de lelkiismeretfurdalást is éreztem. Nem akartam hűtlen lenni álmaim és vágyaim hölgyéhez… Végülis mégis csak ráálltam a dologra: végre itt adódott egy lehetőség, megismerhettem egy igazi hús-vér nőt!

   Elmentem, ideges voltam. Izgatott voltam, mert megcsaltam a «kedvesem», s azért is, mert még igazán nem is volt dolgom nővel, csak a fantázia szült képzeleteimben, amelyeket a titkos, nyugatról becsempészett pornóújságokból lopva lestem el.

   - Te, Miki, de ki ez a nő? - kérdeztem izgatottan barátomat.

   - Ne aggódj Sanyi! Egy csuda klassz csaj! Tiszta, és gyönyörű szép s ami a fontos érti a dolgát.

     Megadtam magam. Felmentünk a harmadik emeletre, ahol ez a nő lakott. Csengetésünkre egy 50 év körüli jó karban lévő asszony nyitott  ajtót és invitált bennünket beljebb.

   - Ő lenne ez a bomba csaj? - kérdeztem visszafojtott hangon kissé megrökönyödve, noha egyáltalán nem volt csúnya az asszony. Sőt! De hát az anyám lehetett volna!

   - Klassz tyúk, mi? De nem ő az! Ez apáinknak való tyúk, mi pedig a lányához jöttünk! Az ezerszer jobb! Huszonkétéves csodálatos baba! - lettem felvilágosítva.

   Nem szóltam többet egy szót sem, s engedelmesen kullogtam utána a szalonba. Ültek már előttünk vagy hárman. Vártak sorukra, mint egy orvosi rendelőben.

  Amikor azok már elmentek, ránk került a sor. Először barátom ment a lány szobájába. Egyre idegesebb lettem, s már azon a ponton voltam, hogy felugrom, s ott hagyok mindent. De a kiváncsiság még  erősebb volt, s visszatartott. Ideges voltam,  mit és hogyan fogok csinálni? A képzeletben minden sokkal egyszerűbb… Ebben a pillanatban ott állt barátom mellettem, s megveregette a vállam:

- No haver, ne aggódj, minden simán fog menni… Hagyd csak el magad, minden spontán jön! Nem fogsz felsülni! Na lódulj!

   Bementem a félhomállyal világított szobába. Egyszerre csak könnyűnek és mindenre elszántnak éreztem magam. Ott álltam már egy pillanat alatt meztelen s közeledtem a nő felé, amikor hirtelen megdermedtem: álmaim és vágyaim nője ott feküdt előttem széttárt combokkal… A lélegzetem is elállt: ő volt, ugyanaz a kép tárult elém, ahogyan a fantáziámban láttam őt magam előtt! Most valóban egy karnyújtásnyira volt tőlem, azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam! Képzeleteim forgatókönyve szerint magamévá tehettem volna! De nem… Nem tudtam megtenni… Ott álltam anyaszült meztelenen, megdermedve… S akkor egy undor fogott el: álmaim s vágyaim hölgye egy prostitúta!… Már hányan keresztülmentek rajta! Ha nem ő lett volna, másképp alakult volna: végre férfivá avathattak volna! De így sehogy sem ment.

    Kifizettem a nőt, s dolgavégezetlenül hagytam el a lakást, de nem árultam el barátomnak: fantázia-beszámolót tartottam neki, hogy még magam is elhittem.

   Egyszer, húsz év múlva viszontláttam a parkban… Felismertem, ő volt! Bizony elnyűtt, megcsúnyult ronccsá vált…  Aztán megint csak eltelt vagy jó három  évtized… Elmúltak az évek felette, de felettem is. Mindketten magunkra maradtunk. Megözvegyültem, gyerekeim nincsenek. Mint sokan mások kijövünk ide a városligeti tóhoz, ugyanabban az órában hattyúkat etetni. De nem szólunk egymáshoz, csak szótlanul egymás szemébe nézünk szomorúan.

   Ki tudja, hogy sejti-e, hogy ki vagyok? Á, nem tudhatja, hiszen annyi férfi megfordult nála! S olyan régen volt már… Jobb, ha nem tudja ki vagyok…

   Magam vagyok, s magam is maradok életem hátralévő napjaira is… eliramlott észrevétlenül az élet… Fantáziám emlékképeiből élek: felidézem mindig azokat a tavaszi napokat, amikor megláttam őt ebben a parkban. S az akkori fantáziaképeimet elevenítem fel nosztalgiával… Nagyon sajnálom magam, hogy nem valósíthattam meg azokat, holott megvolt rá a lehetőségem… s visszasírom az elmulasztott, elszalasztott alkalmat…

 

* Pino Mercuri «Via Arno» c. elbeszéléséből ihletett,  a «Terasz.hu» digitális folyóirat homonim irodalmi pályázatára beküldött pályamű javított változata.

  

 

 

 

______________________________

Corrispondenza telematica / Drótpostai levelezés:

Direttore / Kiadó Főigazgató:  Redazione / Szerkesztőség: Segreteria / Titkárság:

 Invio dei materiali da pubblicare / Publikációs anyagok küldése

ARCHIVIO/ARCHÍVUM

Inizio Pagina

HOME.NETHOME DGL1

© OSSERVATORIO LETTERARIO

 *** Ferrara e l'Altrove ***