Tamás-Tarr Melinda
NŐM A TAVASZBAN*…
Régen volt… Még ifjúkori élményeim gyakran
fel-felvillanó emlékei közül ez a legerősebb…
Csodálatas budapesti tavasz volt… 17 éves
voltam, ártatlan srác. Ilyenkor, ha erre gondolok, mindig felébred bennem
valami vágy… mondhatnám inkább: érzékiség…
Kamaszkorban ez
különösen erős volt: a felnőttéválás elmaradhatatlan s tagadhatatlan
tünete. Örökké fantáziáltam… Azt hittem, hogy nem normális: a legfurcsább
erotikus képek rohanták meg képzeletemet… Az volt az érzésem, hogy nem élem
túl… S akkor, ebben a felajzott állapotban láttam egy lányt a városligeti
parkban… Szép formás, nyúlánk, fehér
bőrű, fekete hajú… Olyan volt mint egy csodálatos szobor. Róla, az
elérhetetlenről álmodoztam, róla fantáziáltam…
Elképzeltem magam előtt áttetsző
ruhában, domborulatait csak éppen sejteni lehetett. Majd egyre merészebb képek
tolultak szemem elé, már-már megfoghatónak, tapinthatónak tűnt fel
előttem teljes valóságában: így aztán elérkeztem ahhoz a pillanathoz, hogy
levetkőztettem álmaim és vágyaim
hölgyét… S azóta csak így láttam mindig magam előtt: két szabályosan
formás keblekkel, amelyeken mint étvágygerjesztő érett cseresznyék
meredeztek kihívóan, csalogatóan mellbimbói, harmonikus, lapos öle, mint egy
svájci völgy, amelynek közepén egy ici-pici kis gödröcske, gyönyörű hosszú
lábain, lélegzetet elállító combokról felfelé kúszó harisnyatartó a völgy alján bekerített egy észtbolydítóan
étvágygerjesztő sötét oázist…
Eleinte, mint egy mesterszobrász jól sikerült művének elkészültekor
csak csodáltam, bámultam az általam elképzelt aktját. Még gondolatban sem
mertem hozzáérni. Már maga a képzeletbeli látványa mérhetetlen nagy gyönyört
jelentett nekem. De végül ez nem volt már elegendő, egyre nagyobb izgalom,
egyre nagyobb kielégülés után vágytam, s egyre mohóbban. S akkor elkezdtem
gondolataimban simogatni, majd csókolgatni mindenütt, ahol csak értem, s végül
magamévá tettem…
A pillanatnyi önkielégülés után rádöbbentem,
hogy mennyire vágyom igazán e nő után: a valóságban! Azon morfondíroztam,
milyen módon szólíthatnám meg, hogyan ismerhetném meg személyesen és
közelebbről… De sajnos nem jutott eszembe semmi elfogadható kifogás, hogy
a közelébe férkőzhettem volna. Elhatároztam, akármi is lesz, megszólítom!
Már napok óta, ugyanabban az órában, délután négykor kirohantam a parkba, hogy
láthassam, s odamehessek hozzá. De nem jött el. Másnap, meg azután és az
elkövetkezendő napokban sem láttam. Gondolataimban megformázott aktja
mindig ott lebegett előttem, egyre vadabb és vadabb fantáziájú erotikus
képek jelentek meg előttem, már-már a téboly határán éreztem magam… S
ebben a lelkiállapotomban egyszer csak egyik barátom az iskola után félrevont,
s ezt mondta nekem:
-
Idefigyelj haver, ismerek egy bomba nőt! Szuperklasszis csaj! Bemutatlak
neki, ha akarod!
- Nem, nem érdekel… - válaszoltam, s álmom
hölgyére gondoltam.
- Ne marháskodj, meglátod nem bánod meg!
Gyere ma délután háromkor a Visegrádi u. 18 szám alá. Ott várlak.
Birizgálta a fantáziámat, de
lelkiismeretfurdalást is éreztem. Nem akartam hűtlen lenni álmaim és
vágyaim hölgyéhez… Végülis mégis csak ráálltam a dologra: végre itt adódott egy
lehetőség, megismerhettem egy igazi hús-vér nőt!
Elmentem, ideges voltam. Izgatott voltam,
mert megcsaltam a «kedvesem», s azért is, mert még igazán nem is volt dolgom
nővel, csak a fantázia szült képzeleteimben, amelyeket a titkos, nyugatról
becsempészett pornóújságokból lopva lestem el.
- Te, Miki, de ki ez a nő? - kérdeztem
izgatottan barátomat.
- Ne aggódj Sanyi! Egy csuda klassz csaj!
Tiszta, és gyönyörű szép s ami a fontos érti a dolgát.
Megadtam magam. Felmentünk a harmadik
emeletre, ahol ez a nő lakott. Csengetésünkre egy 50 év körüli jó karban lévő
asszony nyitott ajtót és invitált
bennünket beljebb.
- Ő lenne ez a bomba csaj? - kérdeztem
visszafojtott hangon kissé megrökönyödve, noha egyáltalán nem volt csúnya az
asszony. Sőt! De hát az anyám lehetett volna!
- Klassz tyúk, mi? De nem ő az! Ez
apáinknak való tyúk, mi pedig a lányához jöttünk! Az ezerszer jobb!
Huszonkétéves csodálatos baba! - lettem felvilágosítva.
Nem szóltam többet egy szót sem, s
engedelmesen kullogtam utána a szalonba. Ültek már előttünk vagy hárman.
Vártak sorukra, mint egy orvosi rendelőben.
Amikor azok már elmentek, ránk került a sor.
Először barátom ment a lány szobájába. Egyre idegesebb lettem, s már azon
a ponton voltam, hogy felugrom, s ott hagyok mindent. De a kiváncsiság még erősebb volt, s visszatartott. Ideges
voltam, mit és hogyan fogok csinálni? A
képzeletben minden sokkal egyszerűbb… Ebben a pillanatban ott állt barátom
mellettem, s megveregette a vállam:
- No haver, ne aggódj,
minden simán fog menni… Hagyd csak el magad, minden spontán jön! Nem fogsz
felsülni! Na lódulj!
Bementem a félhomállyal világított szobába.
Egyszerre csak könnyűnek és mindenre elszántnak éreztem magam. Ott álltam
már egy pillanat alatt meztelen s közeledtem a nő felé, amikor hirtelen
megdermedtem: álmaim és vágyaim nője ott feküdt előttem széttárt
combokkal… A lélegzetem is elállt: ő volt, ugyanaz a kép tárult elém,
ahogyan a fantáziámban láttam őt magam előtt! Most valóban egy
karnyújtásnyira volt tőlem, azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam!
Képzeleteim forgatókönyve szerint magamévá tehettem volna! De nem… Nem tudtam
megtenni… Ott álltam anyaszült meztelenen, megdermedve… S akkor egy undor
fogott el: álmaim s vágyaim hölgye egy prostitúta!… Már hányan keresztülmentek
rajta! Ha nem ő lett volna, másképp alakult volna: végre férfivá
avathattak volna! De így sehogy sem ment.
Kifizettem a nőt, s dolgavégezetlenül
hagytam el a lakást, de nem árultam el barátomnak: fantázia-beszámolót
tartottam neki, hogy még magam is elhittem.
Egyszer, húsz év múlva viszontláttam a
parkban… Felismertem, ő volt! Bizony elnyűtt, megcsúnyult ronccsá
vált… Aztán megint csak eltelt vagy jó
három évtized… Elmúltak az évek
felette, de felettem is. Mindketten magunkra maradtunk. Megözvegyültem, gyerekeim
nincsenek. Mint sokan mások kijövünk ide a városligeti tóhoz, ugyanabban az
órában hattyúkat etetni. De nem szólunk egymáshoz, csak szótlanul egymás
szemébe nézünk szomorúan.
Ki tudja, hogy sejti-e, hogy ki vagyok? Á,
nem tudhatja, hiszen annyi férfi megfordult nála! S olyan régen volt már… Jobb,
ha nem tudja ki vagyok…
Magam vagyok, s magam is maradok életem
hátralévő napjaira is… eliramlott észrevétlenül az élet… Fantáziám
emlékképeiből élek: felidézem mindig azokat a tavaszi napokat, amikor megláttam
őt ebben a parkban. S az akkori fantáziaképeimet elevenítem fel
nosztalgiával… Nagyon sajnálom magam, hogy nem valósíthattam meg azokat, holott
megvolt rá a lehetőségem… s visszasírom az elmulasztott, elszalasztott
alkalmat…
* Pino Mercuri «Via Arno» c. elbeszéléséből
ihletett, a «Terasz.hu» digitális folyóirat homonim
irodalmi pályázatára beküldött pályamű javított változata.
______________________________
Corrispondenza telematica / Drótpostai levelezés:
Direttore / Kiadó Főigazgató: Redazione / Szerkesztőség: Segreteria / Titkárság:
Invio dei materiali da pubblicare / Publikációs anyagok
küldése
© OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***