O.L.F.A
________________________________________________________________
ANNO
VI NN. 25/26 MARZO-APRILE/MAGGIO-GIUGNO 2002 FERRARA
________________________________________________________________
CRIMINI DI GUERRA…
C'ERA ANCHE UN UNGHERESE TRA I QUINDICIMILA
UFFICIALI MILITARI UCCISI DAI RUSSI NEL 1940
- Servizio di Gyula Paczolay* -
Eventi Precedenti
Il Segretario di Stato per gli
Affari Esteri sovietico Vjacseszlav Molotov ed il Ministro degli Affari Esteri
tedesco Joachim von Ribbentrop firmarono a Mosca il 23 agosto 1943 un patto di
non agressione. Questo patto č noto
come «Patto Molotov-Ribbentrop» o «Patto Hitler-Stalin» ed il relativo testo
base fu pubblicato sul numero del 23 agosto 1939 della Pravda di Mosca.
Il documento comprendeva anche una clausola
segreta, la cui esistenza fu negata per decenni da parte sovietica, con cui le
due parti raggiungevano sulla spartizione della Polonia un accordo in base al
quale la parte occidentale compresa Varsavia sarebbe stata annessa alla
Germania, mentre la parte orientale compresa la cittŕ universitaria Lwów
(Lemberg), Brest e Grodno sarebbe andata all'Unione Sovietica (Il confine
orientale della Polonia č sostanzialmente cosě delineato ancora oggi). Era
incluso nel patto che l'Unione Sovietica avrebbe potuto far valere i suoi
interessi su Finlandia, Estonia, Lettonia, Lituania ed inoltre sulla Bessarabia
appartenente alla Romania. Il patto fu ratificato dal Consiglio Supremo
dell'Unione Sovietica il 31 agosto 1939.
In base a questo patto le truppe tedesche
entrarono in Polonia da occidente il 1˚ settembre 1939 e quelle sovietiche
da oriente il 17 settembre. Dopo aver invaso la Polonia, i due eserciti
organizzarono a Brest una comune parata celebrativa della vittoria ed il 26
settembre ratificarono il patto sovietico-tedesco di amicizia e di
delimitazione dei confini. Il 31 ottobre 1939 Molotov dichiarava: «Č stato
sufficiente che prima le Forze Armate Tedesche e poi l'Armata Rossa dessero un
colpetto alla Polonia perché nulla
rimanesse di questo paese, grottesco parto del Trattato di Versailles.»
Dopodiché le truppe sovietiche invasero
Estonia, Lettonia, Lituania e poi Bessarabia e Nord Bucovina (il che esulava
dal patto e contro ciň i tedeschi protestarono), ed il 30 novembre l'Unione
Sovietica aggredě anche la Finlandia.
L'Esercito Polacco - in base ad ordini
superiori - non fece opposizione all'Armata Rossa fatta salva qualche
eccezione. Gli ufficiali polacchi fatti prigionieri dai sovietici furono
internati in tre campi ricavati da antichi monasteri:
- a Kozielsk, 250 km ad est di Smolensk;
- a Starobelsk, a sud-est;
- ad Ostaskow, Kalinin, precedentemente
cittŕ di Twer a sud-ovest, su un'isola del lago Selega.
Ai prigionieri era permesso inviare delle
cartoline ai familiari, ma la corrispondenza s'interruppe improvvisamente nella
primavera del 1940.
Dopo un accurato studio d'ambiente ed
attenti controlli politico-sociali condotti sui singoli individui in questi tre
campi, su proposta di Berija e con decreto del 15 marzo 1940 del Consiglio
Politico del Partito comunista dell'Unione Sovietica, vennero condannati a
morte con l'accusa di «elementi controrivoluzionari catturati in territorio
dell'Unione Sovietica»:
- 4410 prigionieri del campo di Kozielsk;
- 3739 progionieri del campo Starobelsk;
- 6314 prigionieri del campo Ostaskow;
per un
totale di 14463 persone. Il numero dei prigionieri di quei campi non
condannati a morte fu rispettivamente: 246, 76, 124.
Il primo trasferimento di prigionieri avvenne
da Kozielsk il 3 aprile 1940, da Starobelsk il 5 aprile, da Ostakow il 4
aprile; l'ultimo trasporto partě da Kozielsk e Starobelsk il 12 maggio, da
Ostaskow il 16 maggio.
Ai prigionieri si era detto che sarebbero
stati liberati, furono invece condotti
al luogo di esecuzione, le loro mani legate dietro la schiena, uccisi con uno
sparo alla nuca e poi sepolti in fosse comuni. Gli esecutori si sentivano tanto
sicuri di quanto stavano facendo che si preoccuparono di togliere ai condannati
solo i loro oggetti di valore, gli orologi, ma non i loro documenti.
I prigionieri tenuti al campo di Kozielsk
furono portati in treno a Gnyezdovo e poi, a 15 km ad ovest di Smolensk, vennero assassinati nel bosco
di Katyń, sulla riva del fiume Dnieper, in vicinanza a Kosogor (era questo
giŕ prima luogo di esecuzioni
dell'NKVD, l'Autoritŕ di Pubblica
Sicurezza Sovietica). I prigionieri di Starobelsk furono fucilati a Harkov e
sepolti a Pjatihatki. Gli inquilini del campo di Ostaskow vennero fucilati a
Twer e sepolti a Mednoje. Le esecuzioni furono affidate ad unitŕ dell'NKVD
addestrate allo scopo (ad es.
l'esecuzione dei prigionieri di Kozielsk fu effettuata dalle milizie di Minsk,
quella dei prigionieri di Starobelsk dalle milizie di Harkov ed unitŕ scelte
dell'Armata Rossa garantě lo svolgimento dell'esecuzione. Oltre a quelli
sopraelencati furono inoltre giustiziati 7305 prigionieri di altri campi.
I 449 prigionieri non fucilati furono prima
portati al campo di pavilscsev-bor, poi in quello di Grjazovec, nei dintorni di
Vologda. Questi e coloro che non erano prigionieri dei sovietici, ma dei
tedeschi, poterono dopo la guerra fare ritorno a casa.
Il 22 giugno 1942 le truppe tedesche -
anticipando i sovietici che si attendevano un attacco per l'anno 1942 al
confine - iniziarono l'offensiva. Il
luogo di esecuzione di Katyń passň
sotto sovranitŕ tedesca. Nel 1942 gli abitanti locali, tra cui Parfenyij Kiszelev e Ivan Krovozsercev, raccontarono che lŕ erano stati fucilati gli
ufficiali militari polacchi. L'esumazione ebbe inizio nel marzo 1943 ed il 13
aprile dello stesso anno radio Berlino iniziň a dare lettura - in base a
documenti rinvenuti - dell'elenco dei giustiziati. L'Unione Sovietica si oppose
che all'esumazione partecipasse la
Croce Rossa Internazionale. Di conseguenza fu chiamarto un gruppo
internazionale di medici che tra il 28 e il 30 aprile 1943 esaminň 952
cadaveri. Il gruppo era composto dal belga dr. Speelers, dal bulgaro professor
Markov, dal croato professor Miloslavić, dal danese dr. Tramsen (membro
della resistenza danese), dal finlandese professor Saxen, dall'italiano
professor Palmieri, dal ceco professor Hajek, dallo svizzero professor Naville,
dallo slovacco professor Subik, dall'ungherese professor Orsós e, in ruolo di
osservatore, dal francese dr. Costedoat. Accertarono all'unanimitŕ che i
cadaveri erano stati sepolti durante
l'occupazione sovietica nella primavera
1940.
Il 17 gennaio 1973 Gustav
Görling-Grudziński, notissimo scrittore e pubblicista polacco che viveva
in Italia, andň a trovare a Napoli il professor Palmieri. Grudziński aveva
giŕ cercato di mettersi in contatto con lui nel 1955, ma il professore aveva
allora opposto un categorico rifiuto, cosa che non fece perň in seguito.
Grudziński incontrň l'ottantenne professore, che conservava intatta la sua
elasticitŕ ed obiettivitŕ mentale, nella casa di quest'ultimo. Ecco cosa disse:
«Il nostro comitato di dodici persone non ebbe alcun dubbio, non vi fu alcuna
discordanza. Fu decisiva l'apertura di un cranio eseguita dall'ungherese
professor Orsós. Sulle pareti interne del cranio si rinvenne una sostanza che
si produce soltanto dopo tre anni dalla morte dell'uomo. Anche il bosco di
pioppi che copriva la fossa dei sepolti aveva tre anni … Il referto era incontrovertibile. Fu convintamente
sottoscritto tanto dal bulgaro professor Marcov che dal cecoslovacco professor Hajek . Non ci si deve
meravigliare se in seguito loro hanno smentito quella dichiarazione.
Probabilmente l'avrei fatto anch'io se Napoli fosse stata liberata dall'Armata
Sovietica…»
Dopo l'offensiva tedesca ai polacchi che
cercavano gli ufficiali assassinati le autoritŕ sovietiche dissero mentendo che
«erano fuggiti, forse si trovavano in Manciuria» e, dopo la resa di pubblico
dominio dell'elenco dei nomi da parte germanica, i sovietici accusarono i
tedeschi del delitto. Tentarono di far sparire testimoni e resoconti autentici
(ad es. la relazione del colonnello John van Fliet fu fatta sparire da un
agente sovietico di Washington) oppure cercarono di tacere, come avvenne alla
relazione del 22 dicembre 1952 del Comitato d'Indagine della Casa dei Deputati degli Stati Uniti.
Nel 1956, dopo il XX Congresso del Partito
Comunista Sovietico Nikita Krusciov
propose due volte al segretario comunista polacco Władislaw Gomulka
di rivelare la veritŕ sulla sorte subita dagli ufficiali polacchi per colpa di
Stalin, ma Gomulka non acconsentě. La prima ammissione si ebbe - giŕ nell'era
di Gorbaciov - in un comunicato della Tass del 13 aprile 1989. (Prima di questo
comunicato organi della sicurezza interna polacca avevano provveduto a far
sparire un monumento di 8 tonnellate che si trovava nel cimitero militare di
Varsava con la dicitura «Kozielsk, Starobielsk, Ostaszków».)
Il 3 dicembre 1972 L'Assemlea dell'ONU
promulgň un decreto – ratificato anche dall'Unione Sovietica - il quale
proclamava che i crimini di guerra non hanno decadenza e che gli autori di quei
delitti devono essere indagati e processati. In Unione Sovietica l'«Eichmann
sovietico» non face alcuna indagine nei confronti del maggiore NKVD
Soprunienko.
Tra gli ufficiali polacchi massacrati c'era
anche un ungherese: Aladár Emánuel Korompay. Nato a Budapest nel 1890 aveva
sposato una ragazza polacca (Grabas Mieczysława) ed era lettore di lingua
ungherese presso l'Univeristŕ Pilsudski di Varsavia. Aveva acquisito la
cittadinanza polacca. A Varsavia abitava al numero 3 di via Tadeusz Holówki ed
aveva tre figlie: Márta, Erzsébet ed Ilona. Si arruolň nell'Armata Polacca come ufficiale
riservista. Sua moglie ebbe la sua ultima cartolina dal campo di Starobielsk.
Il suo nome si legge a pagina 94, secondo posto della terza colonna, del volume
intitolato «Rozstrzelani w Charkovrie» (I
fucilati a Harkov, Ośrodek KARTA, Warszawa 1996) e dagli anni '90 č
ricordato con una targa commemorativa collocata sul muro della casa di via
Hołowki.
Post Scriptum
Alla Conferenza di Teheran del dicembre
1943 Stalin palesň un suo progetto di annientamento di cinquantamila ufficiali
tedeschi prigionieri … Churchill vi si oppose nettamente. (Jerzewski:
Katyń 1940., Babitbs Kiadó, Szekszárd, 1990, pp. 35)
Il procuratore di Cracovia Roman Martini fu
incaricato di provare con le sue indagini la versione sovietica sugli omicidi
di Katyń, ovvero la responsabilitŕ dei tedeschi. (Egli fu ucciso il 26
marzo 1946.)
Le indagini del procuratore e le
dichiarazioni dei testimoni (il
Comitato della Croce Rossa Polacca sotto la guida dell'esperto medico legale
dr. Marian Wodziński membro
dell'associazione della resistenza armata e dell'Armata Nazionale lavorň a
Katyń per cinque settimane, dal 29 aprile al 3 giugno 1943) verificarono
concordemente la colpevolezza delle autoritŕ sovietiche. (Jerzewski porea cit.
Pp. 23, 43)
[Gyula Paczolay]
Traduzione di © Melinda
Tamás-Tarr
Il testo originale in ungherese:
HÁBORÚS BŰNCSELEKMÉNYEK…
MAGYAR
IS VOLT AZ OROSZOK ÁLTAL 1 940-BEN MEGGYILKOLT 15 EZER LENGYEL KATONATISZT
KÖZÖTT
Előzmények: 1939.
augusztus 23-án Moszkvában a Szovjetunió és a Német Birodalom képviseletében
Vjacseszlav Molotov külügyi államtitkár és Joachim von Ribbentrop
külügyminiszter megnemtámadási szerződést írt alá. Ezt szokták röviden Molotov-Ribbentrop, vagy Sztálin-Hitler
paktumnak nevezni. A szerződés alapszövegét a moszkvai Pravda 1939. augusztus
24-i száma közölte.
A szerződés
tartalmazott egy titkos zaradékot is, amelynek létezését szovjet részről
évtizedekig tagadták. Ebben a két fél megegyezett arról, hogy egymás között
felosztják Lengyelországot, úgy, hogy a nyugati rész Varsóval és Krakkóval a
Német Birodalomhoz, a keleti pedig a lengyel egyetemi várossal Lwówval
(Lemberg), Breszttel és Grodnóval a Szovjetunióhoz fog tartozni. (Jórészt ma is
itt húzódik Lengyelország keleti határa.) A megegyezés része volt az is , hogy
Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia, valamint a Romániához tartozó
Besszarábia vonatkozásaban a Szovjetunió érvényesítheti az érdekeit. A
szerződést a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1939. aug. 31-én
ratifikálta.
A szerződés
alapján 1939. szeptember 1-jén nyugatról német, szeptember l7-én pedig
keletről szovjet csapatok vonultak be Lengyelországba. Az ország
elfoglalása után Bresztben a két hadsereg közös díszszemlével ünnepelte a
győzelmet, szeptember 28-án pedig szovjet-német barátsági és
határmegállapítási szerződést írtak alá. 1939. obtóber 31-én Molotov
kijelentette: «Elegendőnek bizonyult, hogy először a Német
Haderő, majd a Vörös Hadsereg rövid csapást mérjen Lengyelországra, és
semmi sem maradt ebből az országból, a versailles-i szerződés e
torzszüleményéből.»
Ezt követően a szovjet csapatok megszállták Észtországot, Lettországot
és Litvániát, elfoglalták Besszarabiát (a szerződésben nen szereplő
Észak-Bukovinával együtt, amely ellen e németek tiltakoztak), 1939. november
30-án pedig a Szovjetunió megtámadta Finnországot.
A Lengyel Hadsereg egységei - felsőbb parancsra - egyes
kivételektől eltekintve, nem tanúsítottak ellenállást a benyomuló Vörös
Hadsereggel szemben. A szovjet hadifogságba került lengyel tiszteket három,
régebbi kolostorból kialakított táborban helyezték el:
Kozielszkben,
Szmolenszktől 250 km-re keletre,
Sztarobelszkben,
Harkovtól délkeletre, és
Osztaskowban; Kalinin, az egykori Twer városától
délnyugatra, a Szelega-tó egyik szigetén.
A foglyok családjaiknak
levelezőlapot írhattak, a levelezés 1940 tavaszán hirtelen megszakadt.
Előzetes, alapos
környezettanulmányozás után gondos egyéni káderezés következett a három
táborban, s ezek alapján Berija előterjesztésére a Szovjetunió Kommunista
Pártja Politikai Bizottsága 1940. március 5-i határozatával, mint «a
Szovjetunió területén elfogott ellenforradalmi elemeket» halálra ítélte
1. A kozielszki tábor 4410 foglyát,
2. A sztarobelszki tábor 3739 foglyát, és
3. Az osztaskowi tábor 6314 foglyát, összesen 14463 főt. A halálra nem
ítélt foglyok száma e táborokban 246, 79, illetve 124 volt.
Az első fogolyszállítmány a
kivégző helyekre Kozielszkbő1 1940. ápr. 3-án, Sztarobelszkből
április 5-én, Osztaskovból április 4-én; az utolsó pedig Kozielszkboől és
Sztarobelszkből május 12-én, Osztaskowból pedig május 16-án indult el.
A foglyoknak azt mondták, hogy szabadon
bocsájtják őket, a kivégzőhelyeken pedig kezüket hátrakötve
tarkólövéssel végeztek velük, majd tömegsírokba kerültek. Olyan biztosak voltak
a dolgukban, hogy csak az értéktárgyaikat, órájukat vették el, az irataikat
nem.
A Kozielszkben fogva
tartottakat Gnyezdovóig szállították vasúton, s a Szmolenksztől 15 km-re
nyugatra a Katyńi erdőben, a Dnyeper partján, Koszogori körzetében
gyilkolták meg (ez már korábban is az NKVD - a szovjet ÁVH - kivégzőhelye volt, a sztarobelszki
foglyokat Harkovban végeztek ki és Pjatyihatkiban temették el, az osztaskowi
tabor lakóit pedig Twerben lőtték agyon és Mednojeben temették el. A
kivégzéseket a területileg illetékes, erre kiképzett NKVD egységei (pl. a
kozielszikieket a minszkiek, a sztarobelszkieket a harkoviak) végeztek ki és a
hadsereg kijelölt egységei biztosították a végrehajtást. - A felsoroltakon
kivül, a más táborokban és börtönökben fogva tartottak közül további 7305 személyt
végeztek ki. - A ki nem végzett 449 hadifoglyot előbb a pavilscsev-bor-i,
majd a Vologda környéki grjazoveci táborba vitték. Ők és azok, akik nem
szovjet, hanem német hadifogságba kerültek, a háboru után hazatérhettek.
1941. június 22-én a német csapatok - megelőzve a már támadó
hadrendben a határra felvonuló szovjet csapatok 1942-re tervezett támadását -
tamadásba lendültek. A Katyńi kivégzőhely német fennhatóság alá
került. A helyi lakosok, így Parfenyij Kiszelev és Ivan Krovozsercev 1942-ben
elmondták, hogy ott lengyel tiszteket végeztek ki. 1943. márciusában
megkezdték az exhumálást és 1943. április 13-án a berlini rádió elkezdte - a
talált dokumentumok alapján - a kivégzettek névsorának közlését. A Nemzetközi
Vöröskeresztnek az exhumálásban való részvétele ellen a Szovjetunió vétót
emelt. Így egy nemzetközi orvoscsoportot hívtak meg, amelyik 1943. ápr.
28. és 30. között 952 tetemet vizsgált
meg. A csoport tagjai voltak: dr. Speelers (Belgium), Markov professzor
(Bulgaria), Miloslavić professzor (Horvátország), dr. Tramsen (Dánia, a
dán ellenállás tagja), Saxen professzor (Finnország), Palmieri professzor
(Olaszország), Hajek professzor (Csehszlovákia), Naville professzor (Svájc)
Subik professzor (Szlovákia) és Orsós professzor (Magyarország) és
megfigyelőként dr. Costedoat (Franciaország). Egyértelműen megállapították,
hogy a holttesteket 1940 tavaszán - szovjet fennhatóság alatt - temették el.
1973. január l7-én
Gustav Görling-Grudziński, az Olaszországban élő ismert lengyel író
és publicista meglátogatta Nápolyban Palmieri professzort. Grudziński már
1955-ben megpróbált kapcsolatba lépni vele, de Palmieri professzor akkor
határozottan visszautasította. Most azonban másként reagált. Grudzinski a
professzorral annak nápolyi lakásán találkozott. A 80 éves professzor
megőrizte rugalmasságát és józan gondolkodását. Ezt mondta: «Tizenkét
főből álló bizottságunk egyik tagjának sem volt semmiféle kétsége,
nem volt egyetlen megjegyzés sem. Mindent eldöntött egy koponyatető
felnyitása, amelyet a magyar Orsós professzor végzett el. A koponya belső
falán olyan anyagot talált, amely csak három évvel az ember balála után alakul
ki. Hároméves volt az a nyárfaerdő is, amely a sírt borította... A
jelentés vitathatatlan. Lelkesen aláírta mind Markov professzor (Bulgária),
mind Hajek professzor (Csehszlovákia). Nem kell csodálkozni, hogy később
visszavonták vallomásukat. Talán én is ugyanezt tettem volna, ha Nápolyt a
Szovjet Hadsereg szabadítja fel...»
A meggyilkolt tiszteket kereső lengyeleknek a német támadás után a
szovjet illetékesek először azt mondták, hogy «megszöktek, talán Mandzsuriában
vannak», a névsorok német részről való közzététele után pedig a németeket
vádolták a bűntény elkövetésével. A szemtanúkat és a hiteles beszámolókat
igyekeztek eltűntetni (pl. John van Fliet amerikai ezredes beszámolóját
egy washingtoni szovjet ügynök tűntette el) vagy elhallgatni, amint ezt az
Egyesült Államok képviselőháza 1951-ben létrehozott vizsgálóbizottsága
1952. dec. 22-i jelentésével tették.
1956-ban az SzKP XX. Kongresszusa után
Nikita Hruscsov kétszer is felajánlotta Władislaw Gomulka lengyel
pártvezetőnek, hogy mondják el az igazat a lengyel tisztek sorsáról -
Sztálin bűneként -, de Gomulka ezzel nem értett egyet. - Az első
beismerés - már Gorbacsov idején -, egy 1989. április 13-i Tassz-jelentésben
olvasható. (Előtte a varsói katonai temetőben 1981. július 31-én
felállított 8 tonnás Kozielsk, Starobielsk, Ostaszków feliratú emlékművet
másnapra a lengyel biztonsági szervek eltűntették.)
Az ENSZ Közgyűlés
1973. dec. 3-an határozatot hozott - amelyet a Szovjetunió is aláírt -, amely
kimondja, bogy a háborús bűntettek nem évülnek el, a bűncselekmények
elkövetőit ki kell nyomozni és meg kell bűntetni. A Szovjetunióban a
«szovjet Eichmann», Szoprunenko NKVD őrnagy ellen eljárást sem
indítottak.
Korompay
Emánuel Aladár - A legyilkolt lengyel tisztek között volt egy magyar is,
Korompay Emánuel Aladár. Budapesten született 1890-ben, lengyel lányt (Grabas
Mieczysława) vett el feleségül, s a varsói Pilsudski Egyetem magyar
lektora volt. Felvette a lengyel állampolgárságot. Varsóban a Holówki Tadeusz
u. 3-ban lakott, három lánya volt: Márta, Erzsébet és Ilona. Tartalékos tisztként
vonult be a Lengyel Hadseregbe. - A felesége az utolsó lapot tő1e a
sztarobeiszki táborból kapta. Neve ott olvasható a «Rozstrzelani w Charkovrie»
- (A Harkovban agyonlőttek) című kötet (Ośrodek KARTA, Warszawa
1996) 94. oldalán a harmadik hasábban a 2. helyen. Emlékét egykori lakóhelyén,
a Hołowki utcai ház falán egy emléktábla őrzi a 90-es évek
óta.
Utóirat
1943 decemberében a teheráni konferencián Sztálin ismertette azt a tervét.
hogy megsemmisít ötvenezer fogoly német katonatisztet... Churchill tiltakozott
ellene. (Jerzewski: Katyń 1940., Babitbs Kiadó, Szekszárd 1990., 35. old.)
Roman Martini krakkói
ügyész azt a feladatot kapta, hogy saját vizsgálataival is igazolja a
katyńi gyilkosságok szovjet verzióját, vagyis a németek bűnösségét. Roman Martini krakkói ügyészt 1946. március 26-án meggyilkolták. Az ügyész
vizsgálatai, a tanúvallomások (a Lengyel Vöröskereszt bizottsága dr. Marian
Wodziński, a törvényszéki orvostan szakértője, a fegyveres ellenállás
szövetségének és a Honi Hadsereg tagjának vezetésével öt hétig dolgozott
Katyńban, 1943. április 29-tól júniuns 3-ig) egyértelműen a szovjet
hatóságok bűnösségét igazolták. (Jerzewski id. mű 23., 43. old.)
[Dr.
Paczolay Gyula PhD]
- Veszprém -
* vegyészmérnök/ingegnere chimico, nyelvész/filologo
ny. egyetemi docens/docens universitario in pensione
a műszaki tudományok kandidátusa/candidatus delle
scienze tecniche